Szemében vidámság, hangjában kedvesség, amikor kezet fogunk. Nyoma sincs rajta fáradtságnak, pedig tévéfelvételről érkezett, ahol egész nap emberekre figyelt, beszélgetett, igyekezett oldani az adás résztvevőiben a feszengést. Olyan, mintha Dióssy Klári, a Ridikül háziasszonya veleszületett derűvel járna a világban – pedig, ahogy mondja, nem erről van szó. Életszeretete éppen abból táplálkozik, hogy megtapasztalta, milyen nagyon mélyen lenni.

Szegeden végeztél a tanítóképző magyar–ének szakán. Hogyan kerültél a televízió világába?

Eredetileg is a televíziózás volt az álmom. Már hatévesen mondogattam, hogy tévébemondó szeretnék lenni. Ez a korszak a televízió hőskora volt, jóval a kereskedelmi csatornák megjelenése előtt, amikor a bemondók arcát, hangját valóban az egész ország ismerte. Habár a szüleim észrevették, hogy szeretek szerepelni, nem gondolták, hogy valóra is váltom, amit mondok – egy kisvárosban, Mezőtúron születtem, és Kunszentmártonban nőttem fel, ahonnan a Magyar Televízió nem tűnt könnyen bevehető várnak.

De amikor a családom látta, milyen eltökélt vagyok, ráadásul a tanáraimtól is kaptam pozitív visszajelzést és bátorítást, sőt, a Kazinczy szépkiejtési versenyeken is jó eredményeket értem el, akkor ők is elkezdték komolyan venni a tervemet, és minden lehetséges segítséget, támogatást megadtak hozzá. A tanárképző főiskolát azért választottam, mert akkoriban még nem létezett kommunikáció szak, ahol médiaismeretet oktattak volna. Mindenki tisztában volt azzal, hogy hiába a diploma, nem fogok tanítani, más az én utam. Már végzős voltam a főiskolán, amikor édesanyám szólt, hogy az MTV szegedi regionális stúdiójában szerkesztő-riporter képzést indítanak. Megpróbáltam, és bekerültem, a képzés elvégzése után gyakornok, majd az MTV alkalmazottja lettem. Később lehetőségem nyílt Budapesten is kipróbálni magam, és egy ideig kétlaki életet éltem: megesett, hogy napközben a budapesti stúdióban voltam adásban, majd este már Szegeden vezettem a híradót.

Az, hogy kisvárosból származol, ad valami sajátosságot a pályádon?

Habár a szüleim pedagógusok voltak, és társasházban laktunk, hétvégente ugyanúgy kertészkedtünk a telkünkön, mint akkoriban sokan mások. Természetes volt, hogy segítettem például cukorrépát és szőlőt kapálni, és volt kapcsolatom a földdel. A kisvárosi gyökereknek tudható be, hogy igyekszem elkerülni a fővárosközpontú gondolkodást, a televízióban is. Szívesen hívunk vidéki beszélgetőpartnereket – még ha néha aggódunk is, hogy megérkeznek-e időre –, és igyekszünk sokféle témát behozni, hogy minél szélesebb közönség számára legyen érdekes a műsor, éljenek az ország bármely pontján, bármekkora településen.

Egy kisvárosból természetesen nehezebb volt megvalósítani azt az álmot, hogy a Magyar Televízió műsorvezetője legyek. Mire ezt elértem, nagyon sokat fejlődött a kitartásom. Mindig olyan döntéseket hoztam, amelyek előrevittek ezen az úton, még ha nem is voltak könnyűek. Például Szolnokra jártam művészeti középiskolába, ahol erős humán műveltséget szereztem, aminek máig hasznát veszem. Ám amikor először aludtam a lánykollégiumban 16 másik lánnyal egy szobában, akkor bizony megszeppentem, hogy biztosan jól döntöttem-e.

Rengeteget dolgoztál azért, hogy eljuss a szakmádban oda, ahol tartasz. Mit adott neked a televíziózás?

A munkámtól akkor kaptam nagyon sokat, amikor életem válságos időszakát éltem át. Az első gyermekem, Adélka négyévesen meghalt, és én nagyon-nagyon mélyre kerültem. Még azzal kapcsolatban is kétségek merültek fel bennem, hogy szeretnék-e tovább élni. Ez a tragédia csak úgy volt túlélhető, hogy mellette volt a hivatásom – ez jelentette a megtartó erőt, ebbe kapaszkodtam. Elhatároztam, hogy a munkámnak szentelem az életemet. Sok időt töltöttem azzal, hogy a lehető legjobbat nyújtsam, és jó szakmai lehetőségeket kaptam.

AZ ÉLETNEK AZ ÁRNYÉKOS MELLETT NAPOS OLDALA IS VAN, ÉS HA FIGYELMET FORDÍTUNK A MINDENNAPOK APRÓ ÖRÖMEIRE, NEM FOGUNK ELFELEDKEZNI ERRŐL AKKOR SEM, HA BEBORUL AZ ÉG.