Az őszi-téli járványidőszakkal és a koronavírus-pandémiával való megbirkózásban egyik fő fegyverünk az immunrendszerünk. Korábban úgy vélte a tudomány, hogy testünk védekezőrendszere és idegrendszerünk működése elkülönült, ám mára bebizonyosodott, hogy intim kapcsolatban vannak egymással. E felismerés nyomán újabb eszközök állnak rendelkezésünkre ahhoz, hogy formában tartsuk az immunrendszerünket és megőrizzük az egészségünket – ezek a természetes idegnyugtató eljárások.

Amikor az egyetemistákra rájár a rúd

Az egyetemistákról sokan úgy hiszik, életük nagyrészt szórakozásból áll: déli tizenkettő előtt nem járnak órákra, átlagosan heti kétszer buliznak, péntekenként pedig egész nap kialusszák a másnaposságot. Ám ez csak az érem egyik fele: a szorgalmi időszak után következnek a vizsgák és velük együtt az áttanult éjszakák, no meg az a furcsa jelenség, hogy mintha az egyetemistákat varázsütésre döntenék le lábukról a vírusok.

E sok évtizedes megfigyelésre a tudományos kutatások is magyarázattal szolgálnak: az immunrendszer működését befolyásolja az idegrendszer, mely stresszes helyzetekben – mint amilyen a vizsgaidőszak – másféle üzemmódra kapcsol.

Szövevényes hálózatok

A stresszre adott biológiai választ az agyban a hipotalamusz és a hipofízis, „lejjebb”, a testben pedig a mellékvese vezényli le; számos hormon vesz benne részt (például a glükokortikoidok és az adrenalin), és hatásai az immunrendszert is elérik.

Arra a legtöbben emlékszünk biológiaóráról, hogy stresszhelyzetben a mellékvese adrenalint termel, amelynek hatására a vázizmokba, az agyba és a szívbe áramlik a vér; nő a vércukorszint –, így az idegrendszer is több cukorhoz, azaz több tápanyaghoz jut –; szaporává válik a légzés és a szívverés, kitágul a pupilla. Ha létezik felpörgött állapot, akkor nyugalmi állapotnak is lennie kell: amikor véget ér a feszült időszak, lassul a szívverés, szűkül a pupilla, az emésztőszervekhez áramlik a vér, és mélyebbé válik a légzés. Ez a kétféle állapot – az egyik amolyan harci készültség, a másik afféle békeidő –, mind biológiai folyamatokban, mind lelki megélésben különbözik.

A mellékvesében másfajta hormonok, ún. glükokortikoidok is termelődnek – a normál biológiai működés részeként, nap mint nap. Tartós stresszhelyzetekben azonban megnő ezeknek a hormonoknak a szintje, ennek hatására pedig csökken az immunrendszer működése. Kutatásokkal igazolták, hogy amikor az egyetemisták több héten keresztül nagy nyomásnak vannak kitéve, az immunrendszerük kevésbé hatékonyan működik, és ezzel magyarázható, hogy miért kapnak el könnyebben fertőzéseket.

A stressz értünk van, legalábbis eleinte

Amikor valami fenyegetőt észlelünk, bekövetkezik a fentebb leírt harci készültség. Ezzel szervezetünk a javunkat szolgálja: lehetővé teszi, hogy valamilyen módon kezeljük a helyzetet, azaz biztosítja a túlélésünket. Az őskor egyértelműbb veszélyhelyzeteiben, amikor a kardfogú vagy egy ellenséges törzs megtámadta az embert, két fő stratégia kínálkozott, és mindkettő igényelt testi erőt, koncentrációt és lélekjelenlétet: a harc és a menekülés. Ha a modern korban nem is ismerjük már, milyen ragadozók elől szaladni, hasonló élményt még átélhetünk. Például amikor egy iskolatársunk vagy a főnökünk (netán az anyósunk…) mond valami – számunkra – kiakasztót: bekapcsol a belső vészvillogó, és alkattól, helyzettől függően legszívesebben vagy visszaszólnánk, vagy kimennénk a szobából, még akkor is, ha ténylegesen nem nyitjuk ki a szánkat és a helyünkön maradunk. Tulajdonképpen ilyenkor is az ősi vészhelyzetet éljük át.

A stresszre különösen igaz, hogy jóból is megárt a sok. Selye János magyar származású, de kutatásait Kanadában végző tudós írta le azt a folyamatot, amelynek során a hipotalamusz-hipofízis-mellékvese által elindított stresszválasz tartósan fennmarad – a csökkent immunműködéssel együtt –, míg végül a szervezet tartalékai kimerülnek, és bekövetkezik a rendszer összeomlása, vagyis valamilyen betegség. Ez hasonló ahhoz, mint amikor hadiállapotban mozgósítják a hátország erőforrásait, ám a harcok elhúzódásával a tartalékok kimerülnek, és végül már muníció sincs.

Amikor kitartóan állnunk kell a sarat

Tartós megterhelést jelenthet, ha elveszítjük a munkánkat, ha meghal vagy súlyosan beteg egy hozzátartozónk, ha családi konfliktusok véget nem érő körében élünk, vagy ha úgy érezzük, nem tudjuk kézben tartani a körülményeinket – bármi, ami (lét)biztonságunkat fenyegeti és nyomasztóan hat ránk.

A koronavírus-járvány például olyan helyzetet teremthet, amely kimerítheti a tartós stressz fogalmát. Minden olyan helyzet, amely bizonytalansággal jár, megemelheti a stressz-szintünket; a vírus terjedéséről, az általa okozott tünetegyüttes kezeléséről egyelőre töredékes ismereteink vannak – alig vagyunk tisztában azzal, hogy mivel állunk szemben és mire számíthatunk. A bizonytalanságból eredő szorongás mellé társulhat a szeretteink, idős hozzátartozóink elvesztése miatti félelem, sőt, a mélyben ott motozhat a saját testi épségünkért, életünkért érzett aggodalom, vagyis a halálfélelem. Több fronton hathat ránk ez a helyzet, igaz, hogy ki mennyire fogja fel fenyegetőnek, azt alkati sajátosságok és a korábbi élettörténet is befolyásolják.

(Forrás: Dr. Chen Patika magazin, 2020/21. ősz-tél)

A cikk folytatódik….