„Megszeretni önmagunkat egy életre szóló románc kezdete” – írta Oscar Wilde. Önmagunk szeretetében és elfogadásában fontos szerepet játszik az énkép, a külsőhöz való viszony, és meghatározók a korai élmények. Ebbe a szerteágazó témába Prof. Dr. Bagdy Emőke nyújtott bepillantást.

Mi az énkép, és hogyan alakul ki?

Az „én” a személyiség magva, központi felfogó és irányító szerveződés. Két-három éves kor között jut kifejezésre mint öneszmélés (addig öntudatlan tapasztalatokat tárolunk). Akkortól kezdve beszélünk öntudatról, amikor a gyermek felismeri magát a tükörben, és kimondja: „én”.

A korai autonómia a dackorszakban erősödik meg, amelynek mottója lehetne: „Az vagyok, amit meg tudok tenni”, és ehhez kell az „én akarom”, „egyedül akarom” próbája. Énünk a fejlődésünk során egyre gazdagodik, magába építi mindazt, amit a felnőtté válás útján megtanulunk, megtapasztalunk. Ki vagyok? Mi a legfontosabb, amit magamról elmondhatok? Honnan származom? Hová tartozom? Mi az anyanyelvem, állampolgárságom, értékrendem, életcélom? Mivé szeretnék válni? Ezek az identitás, azaz önazonosság rétegei, amelyek a személyiséget alkotják, magvában az „ÉN”-nel.

A szülők hogyan alakítják gyerekük énképét?

Tízéves korig önismereti zárlatban élünk: amit a szülő, nevelő, tanító, felnőtt mond, azt fogadja el magáról érvényesnek a fiatal. Tízéves kor után következik az önbizalom kialakulásának érzékeny időszaka: ekkor minden lekicsinylés, kritika, elmarasztalás beég az énképbe, és ezek hatására a fiatal nem bízik saját magában, mentális és lelki talentumaiban, nem érzi szerethetőnek a külsejét. Ha ilyenkor nem izmosodik meg az önbizalom, később már nehezen lehet kibontakoztatni.

Fontos, hogy a szülők bátorítsák, dicsérjék kamasz gyereküket. Erősítsék meg abban, amiben jó. S mindenekelőtt: bízzanak benne, mert a bizalmuk segíti a gyermeket abban, hogy kihozza magából tehetségeit. Kerüljék a gyermek kritizálását, és ne hasonlítgassák őt saját magukhoz.

Mitől függ, hogy reális vagy torz énkép alakul ki?

Reálisnak tekintjük az énképet, ha a külső (visszajelzéseken alapuló) és a belső (önmaga által vélt) valóság összhangban van, ha az egyén tisztában van képességeivel és terhelhetőségével, jövőbeli vágyait a felmért lehetőségeihez illeszti.

Torz énképe van például a nárcisztikus személyiségnek, aki önimádó, érzéketlen a külső hatásokra és visszajelzésekre. Nem akarja észrevenni személyisége mínuszait, de másokkal szemben kritikus. A másik véglet az önbizalomhiányon alapuló kishitűség. Az ilyen embert nem biztatták, nem dicsérték, nem ismerték el úgy, ahogyan arra szüksége lett volna.

Magunkat mások tükrében látjuk meg, vagyis énképünknek fontos része az, hogy milyennek látnak mások. Ezt nevezzük tükrözött énképnek. Ha a tükör hamis képet ad, a belső kép is hamissá válik. Társas környezetünk különböző részei eltérően reagálhatnak ugyanarra a viselkedésre, vagyis mást és mást tükrözhetnek vissza. Veszélyes, ha az egyén csak abba az irányba hajlik, ahonnan az elismerés és pozitív megerősítés melegét kapja.

Az énképnek része a külső megjelenés. Ám sokan nehezen fogadják el a külsejüket…

Serdülőkorban nagy próbatételt jelent a külső elfogadása. Ekkor a szokatlan testi változások felborítják a gyermeki én egyensúlyát, és elsősorban a külvilág elvárásai adnak támpontokat ahhoz, milyennek kellene lennünk. Nádszálnak? Izmosnak? Sportosnak? Lezsernek? A kortársak nagyon erős hatást gyakorolnak mind az öltözködésre, mind az étkezési szokásokra. Sok fiatal a különböző divatok hatására „evési faksznikat”, fura diétákat kezd követni.

Külsőnk elfogadására az életközépi időszakig erősen hat a külvilág megítélése. Minél idősebbek vagyunk, általában annál kevésbé befolyásol minket mások véleménye e téren. Kiforr a személyiség, kialakul a saját ízlésvilág. Ám ez nem törvényszerűen következik be – van, aki „úszik az árral”, a korszak divatja felülírja azt, hogy neki mi tetszik, és nem meri külsejével vállalni egyediségét. Létezik ennek ellentéte is: van, aki extrém és meghökkentő öltözékével hívja fel magára a figyelmet.

Az evészavaroknál mennyiben játszik szerepet a betegnek a külsejéhez való viszonya és más, például mélypszichológiai tényezők?

Az anorexiás fiatal fél a felnőtt léttől, a testiségtől, a „hús ösztönnyomásától”. Gyermek akar maradni – légiesen, súlytalanul lebegni az életnehézségek felett, mint a lepke. Gyakorta a családi mintában az anya vagy az apa is „gyermeklélek”; az anorexiás lány és gyermeklelkű édesanyja olyan kapcsolatban élnek, amelynek üzenete: „Legyünk mindketten kislányok.”

A bulimiában az evés szimbolikája erőteljes. „Akit szeretek, azt etetem. Ha senki nem szeret, ha senki nem etet, akkor magamat kell táplálnom. Megeszem a szeretetet, amiből sohasem elég.”

Noha ezek a tételek érvényesek, de nem törvényszerűen ezek állnak a háttérben, ezért mindenkit óvok az általánosítástól. Mindenki saját univerzum, azonos bajok mögött különféle történetek és okhálózatok rejlenek. Mindazonáltal létezik a kórképeknek „lélektörténete”, vagyis pszichodinamikája, és ebben vannak hasonlóságok.

Léteznek célzott pszichológiai technikák arra, hogy megtanuljuk elfogadni önmagunkat?

Létezik ilyen célzott tréning, de nem vagyok híve. Annál inkább híve vagyok az önismereti folyamatnak, amely átvilágítja az egész felnövekedési utat, vagyis azt, hogy miképp alakult ki egy-egy tulajdonságunk. Kire hasonlítunk testileg, lelkileg, milyen genetikai erejű családi hasonlóságok rajzolhatók ki stb. Ennek az útnak része önmagunk és a külsőnk elfogadása is. Azzal, ha elfogadjuk és szeretjük magunkat, az életet is becsüljük, amit mindnyájan kéretlenül kaptunk megőrzésre, növelésre, szolgálatra, szeretetre.

Szabó Elvira

Forrás: Dr. Chen Patika magazin, 2018. tavasz

Fotó: Vémi Zoltán