Energikusan lép oda hozzám a kávézóban, s olyan közvetlenséggel és nyíltsággal szólít meg, hogy ösztönösen felveszem a beszélgetés fonalát, és már sorakoznak is a fejemben a kérdések Csisztu Zsuzsához arról, hogyan fért bele ennyi minden az életébe: élsportolói karrier, sikerek a médiában, jogi diploma, kiegyensúlyozott családi élet. S miközben mindegyik területtől fontos erősségeket kapott, megőrizte önmagát, a számára fontos értékeket, munkájában is képviselve azokat.

Több médiumnál dolgozik, és immár a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség vezetésébe is bekerült. Ennyi kötelezettség közepette mi minden fér bele egy napjába?

Sok mindennek kellene beleférnie… Tevékeny életet élek, és szeretem, ha van ritmusa a napomnak. Élvezem a pörgést, de a nyugalmat is, ami a nap végén otthon fogad, amikor „a hárememmel” – a férjemmel és két fiammal – a szabadban vagyunk, és figyelem, ahogy fociznak, vagy együtt bohóckodunk. Amióta én magam szülő lettem, illetve amióta a saját szüleim nincsenek velem, azóta ismertem fel azt, hogy egy szülő mennyi terhet levesz a gyermeke válláról még akkor is, ha az már felnőtt. Amikor elvesztettem a szüleimet, olyan értelemben is elárvultam, hogy már nem voltak ott, hogy segítsenek bizonyos ügyeim elintézésében, és amióta szülő vagyok, megélem, hogy én magam próbálok segíteni a gyerekeimnek.

Emiatt is igyekszem tudatosan szervezni a napjaimat, és racionalizálni a tennivalóimat: végiggondolom, hogy ha a város egyik részén van elintéznivalóm, van-e még olyan feladatom, ami ahhoz a környékhez köt. Nem a klasszikus 9-től 5-ig munkanapokat élem, hanem sokfajta megbízásnak teszek eleget több helyszínen, és igyekszem elejét venni, hogy ide-oda cikázzam a városban. Ez a tudatosság a szülővé válással alakult ki bennem, mert felértékelődött az az idő, amit a családommal tölthetek.

Van valami trükkje, hogy megtartsa a napi ritmust és a jól szervezettséget?

Általában előző este megtervezem a napomat. Végiggondolom, hova megyek és kikkel találkozom majd, és ennek fényében azt is, hogy mit fogok viselni. Így másnap reggel már az új nap ritmusa szerint kelek.

Mi az, ami stresszt okoz Önnek?

Közlekedési vészhelyzetek mindenképpen; volt részem egy-két balesetben utasként és más vonatkozásban is. Elég jól vezetek, nem vállalok az úton felesleges kockázatot.

Ezenkívül az igazságtalanság – amikor igazságtalanság ér engem vagy egy szerettemet. Feldühít az oktalan bántás, például ha látom az utcán, hogy egy szülő csúnyán bánik a gyerekével; vagy ha látom a hírekben az értelmetlen emberi szenvedést, a terrorcselekményeket. Amikor az utcán szemtanúja vagyok mások méltatlan bántásának, felmerül bennem a kérdés: Van-e jogom ahhoz, hogy közbelépjek? Jogászként tisztában vagyok azzal, hogy mindenki rendelkezik autonómiával, és nem lehet csak úgy beleavatkozni mások ügyeibe.

Pályafutásom során többször megesett, hogy szakmai támadások kereszttüzébe kerültem, és ilyenkor megfelelően kellett képviselnem a saját szakmai kvalitásaimat és mindazt, amit letettem az asztalra. Az életnek ezekhez a teszthelyzeteihez erős tartalékokat hozok magammal az élsport világából.

Mi mindennel vértezte fel az élsportolói tapasztalat?

Viszonylag ritkán esem pánikba. Nem adom fel a küzdelmet azokban a helyzetekben sem, amelyek mások szemében már nagyon nehéznek tűnnek. Hasonlóan a többi emberhez, én is megjártam a poklokat és mélységeket, de nem törtem össze – a lelkierőm, a bennem lévő vidámság és életszeretet, sőt, a többi ember iránt érzett szeretet megtartott. A családom is óriási erőforrást jelent.

Krízishelyzetekben hogyan reagál?

Elindul bennem az adrenalin, felgyorsulnak a reakcióim, és cselekvésre ösztönöz a helyzet. Az igazságtalanság erős dühöt vált ki belőlem, a düh hatására felpörögnek a gondolataim, és sokszor éppen emiatt találom meg a legjobb mondatokat. Tisztában vagyok vele, hogy a düh hatása alatt született írásaimat nem lehet azonnal megosztani a nagyközönséggel, hanem időt kell hagyni, hogy leülepedjen a mondanivalójuk; ilyenkor elég csípősen tudok fogalmazni.

Temperamentumos ember vagyok, mindemellett igyekszem megőrizni a hidegvéremet. Ha fel is dühödtem, le tudok higgadni, és racionálisan átgondolni az álláspontomat. Végleges döntéseim, válaszaim sok esetben nem egyeznek meg ösztönös reakcióimmal. Mindez az erős önkontrollnak köszönhető. Ez nemcsak az önfegyelemben nyilvánul meg, hanem abban is, hogy kívülről figyelem magamat, ami minden bizonnyal szintén az élsportból ered. A tornasportban kulcsfontosságú a precizitás, a mozdulatok tökéletesítése. Belém ivódott az állandó önvizsgálat, emellett az edzőm is tükröt tartott számomra, illetve a gyakorlatokról készített videofelvételeken is egyértelműen látszott, ha a kézenállás tíz fokkal eltért a függőlegestől.

 Az élsport után egészen más megmérettetést jelentett a média világa…

Az élsportolói karrierem lezárulása után televíziózni kezdtem. Ebben a munkában édesanyám volt a legfőbb kritikusom. Vele volt a legszorosabb kapcsolatom, és ha egy nagy kaliberű televíziós műsor után azt mondta nekem: „Nincs kifogásom”, az már szinte felért a megdicsőüléssel.

Az élsport precízen lefektetett szabályrendszeréből és értékeléséből egy sokkal szubjektívebb közegbe kerültem, ahol az értékelés annyit jelent, „tetszik, vagy sem”. A médiában sokszor nehéz volt kiigazodni azon, hogy egy kritika célja az irigységből eredő szándékos bántás és övön aluli támadás volt, vagy annak szólt, hogy egy kezdő női sportriporter állt a mikrofon mögött, ami szokatlan jelenségnek számított, netán annak, hogy tényleg elrontottam valamit, vagy ugyan nem rontottam el semmit, csak másképp csináltam, mint ahogy korábban szokták. E kritikák helyükön kezelésében édesanyám visszajelzései jelentették a zsinórmértéket.

 Mit kezd az övön aluli, irigységből fakadó bántással?

Egyszerűen nem adom fel, hanem tovább küzdök. Ez részben a maximalizmusomból ered. Olyan munkákat igyekszem letenni az asztalra, legyen az írás, rádió- vagy televízió-műsor, amelyeket később is nyugodt szívvel magaménak mondhatok, és nem kell szégyenkeznem miattuk. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek tetszik, amit csinálok – idősebb fejjel már elfogadom, hogy ez lehetetlen –, de a saját belső igényességemre építek. Éppen azért dühít fel ennyire, ha bántásból eredő kritikát kapok, mert az a személyemnek szól, nem pedig a szakmai tevékenységemnek.

Olyasvalaki vagyok, aki tud örülni mások sikerének. Egyrészt szerencsés, jó kedélyre hajlamosító géneket örököltem a szüleimtől, másrészt az Egyesült Államokban töltött egyetemi éveim alatt megtapasztaltam, hogy ez mennyi ösztönzést adhat. Az amerikai kultúrának része, hogy megtapsoljuk mások teljesítményét, és azt mondjuk: „Jé, neki sikerült? Hát akkor talán nekem is menni fog. Hajrá, én is belevágok!” Az USA-ban azért is ünneplik lelkesen mások eredményeit, mert ez felcsillantja a reményt mindenki számára, hogy ha odateszik magukat, akkor egyszer ők is sikeressé válhatnak. Természetesen ott is létezik irigység, sőt ármánykodás, de általánosságban sokkal jellemzőbb a pozitív viszonyulás mások sikeréhez. A Magyarországon elterjedt hozzáállás lényege ezzel szemben az, hogy azt feltételezzük, a sikeres emberek valamilyen becstelenséget tettek céljaik elérése vagy egy jó pozíció érdekében.

 Már elismert sportújságíróként mi vitte a jogi egyetemre?

A gyerekeim születése előtt kezdtem el a jogi képzést, mert úgy éreztem, szívesen belevágnék még valami újba. Akkoriban a Mokkában és a Jó reggelt Magyarországban dolgoztam, és megfogalmazódott bennem, hogy hasznos lenne jártasabbnak lenni bizonyos közéleti kérdésekben. Alighanem a korábban emlegetett igazságérzet is szerepet játszott ebben.

 Honnan ered az, hogy mindig új területekkel kezdett foglalkozni?

Jó lelkületű családból származom, széles látókörű szülőktől. Édesapám grafikus és festőművész, édesanyám kottagrafikus volt, mindketten művelt, olvasott emberek, a felmenőim közt számos zenészt találni. Inspiráló, a világ szépségeire nyitott szemmel tekintő közegben nőttem fel, ahol belém oltották az esztétikumra, a különlegességekre való fogékonyságot. A hivatásom lényege – mindegy, hogy újságíróként, riporterként vagy műsorvezetőként dolgozom éppen –, hogy érdekes embereket és történeteket, értékeket és szépségeket mutassak be, hogy a nagyközönség elé tárjam az igazságtalanságot. Ez a hivatás csak akkor végezhető, ha megőrzöm a kíváncsiságomat és a nyitottságomat – éppen azokat a tulajdonságokat, amelyeknek magját a családom ültette el bennem.

 A család és a munka mellett van lehetősége „én-időre”?

Most, hogy családos ember vagyok, az én-idő inkább átalakult mi-idővé. A saját magamra szánt idő fontos része a sport: konditerembe és jógázni járok heti két-három alkalommal. Viszonylag sokat vezetek, és közben zenét hallgatok. Az utóbbi két-három évben megfigyeltem, mennyire megnyugtat az, amikor elmerülök a zenében. Kikapcsol az is, ha nem a munkámhoz köthető könyvet és cikkeket olvasok. A minap történt véletlen egybeesésként, hogy a férjem egyik betege lemondta a déli időpontját, és én is felszabadultam egy feladat alól pont akkor, így együtt tudtunk ebédelni. Számomra ez is az én-idő része, még ha tulajdonképpen mi-időnek számít is.

 Lebeg most a szeme előtt olyan új terület, amelyben elmélyedne a jövőben?

Igen, a nyelvtanulás. Habár viszonylag jól beszélek angolul, úgy érzem, van még mit tökéletesíteni a tudásomon. Régen olaszul tanultam, és bánom, hogy elhanyagoltam, szívesen feleleveníteném. Az orosz nyelvet is vissza szeretném hozni – gyerekkoromban nyolc évig tanultam, és most nagy hasznát venném a munkámban, csak épp egészen más megközelítésben kell belefognom, mint ahogyan gyerekkoromban tettem.

Szabó Elvira

Forrás: Dr. Chen Patika magazin, 2017/18. ősz-tél